2017 egy rettentő nehéz év lesz, de azt hiszem, életem talán egyik legszebbike is egyben. Most már átléptünk egy határon, amin túl már nincs visszatérés. A folyamat maga elkezdődött. A kimenetel persze, mint minden várandósság esetében, bizonytalan, így az is elképzelhető, hogy csalódás lesz a vége, ugyanakkor az a tudat, hogy elindultunk, egy olyan fajta boldogsággal tölt el, amit nehéz szavakba önteni.

Most egy kicsit úgy tűnik nekem, mintha az egész eddigi életem ehhez a ponthoz vezetett volna; mintha minden nehézség a gyermekvállalás nagy kihívására készített volna fel.

Újévkor sokan tesznek fogadalmakat, és úgy döntöttem, hogy idén így fogok tenni én is. Megfogadom, hogy elengedem minden gyermekvállalással kapcsolatos félelmemet, amikből azért akad bőven. Kétségeim vannak afelől, hogy jó szülők leszünk-e egyáltalán, tartok attól, hogy a gyermeket hátrány fogja érni szexuális irányultságunk miatt, naponta többször felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon képesek leszünk-e biztosítani a gyermek számára azt az érzelmi biztonságot, amit igényel és megérdemel.

Ezeket azonban most már el kell engednem, ha nem is teljesen, de valamilyen szinten, mert nemsokára egy emberi életért leszünk felelősök, aki tőlünk várja mindazt, ami a túléléséhez és fejlődéséhez szükséges. Most már nem rezelhetünk be, nem szökhetünk el, vállalni kell a következményeket, de ez azért nem lesz annyira nehéz, mert mindezt egy olyasvalakiért tesszük majd, akit mindennél jobban szeretünk. Azt nem mondom, hogy könnyű lesz, mert ezzel egy viszonylag kitaposatlan ösvényre lépünk, azonban abban sem kételkedek, hogy bármilyen nehézség eltörpül majd a gyermekvállalással és -neveléssel kapcsolatos örömökhöz képest.

A párom és én első kézből tudjuk, hogy a gyermek tényleg egy csoda, ami nem jár mindenkinek, talán nekünk sem, ki tudja, de igyekszünk pozitívak maradni. Mindenesetre ez a tudat erőt fog adni nekünk majd a nehéz helyzetekben. Másrészt az is megnyugtat, hogy nem csak mi várjuk ezt a gyereket, hanem a tágabb családunk is, így például a nagyszülők, illetve kétoldalról az összesen öt testvér, párjaik és gyerekeik. Még a férjem hatéves unokahúga is azt mondta nekem a minap, miközben a gardróbban rejtőzködtünk a párom által megszemélyesített, büdös ogre elől, hogy úgy fogja szeretni a gyerekünket, mint a saját testvérét. Nem merül fel benne a kérdés, hogy honnan vagy hogyan lesz gyerekünk, egyszerűen készpénznek veszi, és velünk együtt örvend. És ugyanígy állnak hozzá a barátaink is. Mindezért a gyerekünket egy nagyon erős „szeretetháló” fogja övezni, ahol biztonságra és vigasztalásra találhat, ha a világ ok nélkül bántja őt. Nekünk mondjuk éppen ezt lesz a legnehezebb elviselni, így nekünk is ugyanúgy szükségünk lesz a barátok és a rokonság által nyújtott temérdek segítségre és bíztatásra.

Azzal tisztában vagyok, hogy egyes – számomra nagyon furcsa és érthetetlen – emberek mindig is kényszert fognak érezni arra, hogy beleszóljanak a családi és magán ügyeinkbe. Nem fogják visszatartani megvetésüket irántunk, ahogyan túlfűtött aggodalmukat sem a gyermekünk iránt. Komolyan mondom, egyesek úgy aggódnak a gyerekünkért, mintha legalább a sajátjuk volna. Mi lesz azzal a szegény gyerekkel, teszik fel a kérdést sóhajtozva, és így tovább. Nekik üzenem, hogy nem lesz semmi baj ezzel a gyerekkel, feltétel nélküli szeretetben fog felnőni, ebben biztos vagyok, és azt hiszem, egy gyerek számára ez a legfontosabb. Boldog új évet mindenkinek!