Fontos, hogy a jövőbeli szülők és a béranya között egy erős, szereteten alapuló kapcsolat alakuljon ki, mert olykor akadnak rázósabb ügyek, amiket már jóval a beültetés előtt tisztázni kell. Az előző bejegyzésben már foglalkoztam azzal, hogy mit is jelent számunkra a béranya (erről többet ezen a linken olvashattok), így a mostaniban az egyik ilyen összetettebb kérdéssel fogok foglalkozni, ami a mi esetünkben a szülés helyszíne volt.

A béranyánk mindenféleképpen otthon szeretett volna szülni. Azt mondta az sokkal bensőségesebb és családiasabb, és ott nagyobb biztonságban érezné magát (még ha ez sokak számára érthetetlennek és önellentmondásosnak is tűnhet). Ezzel önmagában nem is lett volna annyira, hangsúlyozom annyira nagy bajom, mondjuk, ha a feleségemről lett volna szó, de egy tőlünk idézőjelben vett független harmadik személy esetében ez egy kicsit aggasztott, hisz mégiscsak felelősséggel tartozunk az egészségéért.

Persze a szülések túlnyomó többsége minden komplikáció nélkül lemegy, de mi van akkor, ha valami félresiklik, ha az ő élete vagy a gyermekünké veszélybe kerül, vagy teszem fel a béranyának nem lehet majd gyereke valamilyen szövődmény miatt?

Mindezért én annak örültem volna a legjobban, ha a gyermekünk kórházban születik. Ez elől viszont ő zárkózott el, mégpedig teljes mértékben, mert az előző szülése során az orvosok majdhogynem a megkérdezése nélkül végeztek el egyes (nem életmentő) beavatkozásokat, amiket ő nem szeretett volna. Nem volt egyszerű a helyzet, de végül találtunk egy megoldást, ami mindenkinek megfelelt valamilyen szinten.

A béranya ajánlotta fel nekünk először, hogy a szülés akár történhetne egy szülőotthonban is. Neki az is tökéletesen megfelelne. Én nem tudtam ezekről túl sok mindent, így mielőtt beleegyeztem volna, utánanéztem a dolgoknak. A szülőotthonok valahol félúton helyezkednek el a kórházak, illetve az otthonszülés között. Ezekben az intézményekben elsősorban szülésznők dolgoznak, akiknek rendelkezésére állnak olyan alapvető kellékek, amikkel elháríthatók a leggyakoribb vészhelyzetek. A hangulat mégis családias és bensőséges, hisz a szobák lényegében alig különböznek egy hálószobától. Azt nem mondom, hogy kifejezetten örültem a megoldásnak, mert továbbra is kockázatosnak éreztem, ugyanakkor tiszteletben kellett tartanunk a béranya akaratát is, elvégre nem rendelkeztünk a teste fölött.

Számos nyugati országban az otthonszülés, illetve a szülőotthonok nagy népszerűségnek örvendenek, és a korházi szülések utáni protokollok is kicsit másképp néznek ki, mint Magyarországon. Egyes helyeken már hat óra után, de leggyakrabban azért inkább 24 óra után engedik haza az anyát. Sokan aggódnak idehaza amiatt, hogy ez veszélyes, pedig ezekben az országokban mind a csecsemőkori, mind pedig az anyai halálozás lényegesen alacsonyabb, kb. fele az itthoni értékeknek. Véleményem szerint teljesen jó az az itthoni kezdeményezés, miszerint önkéntes alapon már 24 óra után hazaengednék azokat az anyákat, akiknek egészségi állapota nem indokolja a további bennmaradást. Sokan szerintem szívesebben töltenék otthon ezt a kezdeti időszakot, mint mondjuk egy kórházban, ahol egyes helyeken majdhogynem a családtól elzárva tartják az új jövevényt.

Egyesek úgy vélik, hogy a jövőbeli szülők kizsákmányolják a béranyákat, akiknek alig van beleszólása a terhesség és a szüléssel kapcsolatos eseményekbe, pedig ez nincs így. A mi esetünkben a terv közösen került kidolgozásra, és ez szerintem nagyon fontos, ugyanis csak így fog valamennyi fél boldogan visszaemlékezni erre a csodálatos és egyedülálló utazásra.

A hozzászólásokat olvasva két dolog is feltűnt. Először is az, hogy az emberek egy része még mindig azt hiszi, hogy a béranya minden esetben és minden béranyasági formában pénzt kap azért, hogy kihordja valaki másnak a gyermekét, pedig ez nincs így. Vagyis, azokban az országokban, ahol önkéntes dajkaterhesség működik, ott nem legális pénzt adni a béranyának, és nagyon szigorúan büntetik azt, aki így tesz. Természetesen ki lehet fizetni számára az üzemanyagot, amikor mondjuk kivizsgálásra megy, vagy vissza lehet téríteni például a táplálékkiegészítők árát, de ezeket mind számlával kell igazolni. Még ha ezt sokan felfoghatatlannak is tartják, ezek a nők puszta emberségből segítenek azokon, akiknek másképp nem lehetne saját gyerekük (erről többet ezen a linken lehet olvasni).

A másik dolog, amit észrevettem az az, hogy az emberek egy része úgy hiszi, mintha a jövőbeli szülők és a béranya között pusztán üzleti kapcsolat állna fenn. Pedig nem is tévedhetnének ennél nagyobbat.

És ekkor tettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis mit jelent számunkra a béranya. Talán egy barát? Vagy inkább egy rokon? Talán mindkettő. Talán egyik sem. Bonyolult, talán ez a legtalálóbb kifejezés.

Miután a béranya eldöntötte, hogy segít nekünk világra hozni a gyermekünket, onnantól kezdve napi szinten beszéltünk egymással. Tényleg, alig akadt olyan nap, hogy nem írtunk volna egymásnak. Olykor a terhességgel kapcsolatos ügyekről beszéltünk, máskor viszont teljesen hétköznapi dolgokról, mit csinálunk a soron következő hétvégén, vagy milyen őrültséget művelt éppen valamelyik családtagunk stb. Elmeséltük egymásnak a jövőbeli terveinket, bosszankodtunk azon, ha valami nem úgy alakult, ahogy elterveztük, megismertük egymás félelmeit, legnagyobb aggodalmait, vagy éppen ünnepeltünk, amikor valami megünnepelni való történt. Belegondolva ebben az időszakban (a férjemen kívül) senkivel se beszéltem többet, mint ővele. Ezért is mondom, hogy idővel a barátunkká vált, talán valamilyen szinten a rokonunkká is, még ha nem is genetikai értelemben (Sokak számára ezt is nehéz megérteni egyébként, mármint azt, hogy a béranya nincs genetikai kapcsolatban az általa kihordott gyermekkel, pedig ez így van, higgyetek nekem. Erről majd írok egy külön bejegyzést valamikor később).

Sok ember fejében az él, hogy a béranya és a jövőbeli szülők között nem alakulhat ki egy bensőséges, szereteten alapuló kapcsolat. Pedig igen. Szeretjük őt, nagyon is, megbecsüljük és nagyra tartjuk, és akár hiszitek, akár nem, ő is így érez velünk kapcsolatban. Azt mondta, hogy nálunk jobb szülőket nem is találhatott volna, és minden nap áldja az eget, hogy végül mellettünk döntött. Ezt nem nagyképűségből vagy nagyzolásból mondom, hanem azért, hogy megértsétek, ő miképpen is érez irántunk. Ez nem üzlet, itt életet adunk egy gyereknek. Ezt csakis szeretetben lehet csinálni. És igazából nem is lenne szabad másképp.

Szándékosan kicsit másként fogalmaztam meg a címet, mint az eredeti orwelli idézet, mert véleményem szerint a gyermek születése után járó különböző juttatások nem tekinthetők kevesek kiváltságának, hanem minden adófizetőt megilletnek. Ami elméletben működik, a gyakorlatban sajnos nem mindig valósul meg.

Vagyis akadnak kevésbé egyenlők, akik ugyanúgy fizetik az adókat és a járulékokat, mint mások, csak éppen nem járnak nekik ugyanazok a juttatások.

Amit tudnotok kell az az, hogy a gyermekünk születése után a külföldi anyakönyvi kivonaton egyáltalán nem fog szerepelni az anya neve, csakis a két apáé (erről többet lehet olvasni ebben a bejegyzésben). A magyar dokumentumon ezzel szemben fel kell tüntetni azt a nőt, aki életet adott a gyereknek, még akkor is, ha genetikailag nem állnak rokoni kapcsolatban, nem tekinti magát az anyjának, és nincs is semmilyen szándéka arra, hogy részt vegyen a felnevelésében. Ebből adódóan sajnos számos hátrány fog érni bennünket (ezekkel részletesebben foglalkozom szintén ebben a bejegyzésben). Ezek egyike a CSED-del kapcsolatos, ami a szülés utáni első hat hónapban jár azon anyák (olykor apák) számára, akik rendelkeztek munkaviszonnyal a gyermek születése előtti időszakban.

Mi egyáltalán nem fogunk kapni CSED-et, pedig eleget teszünk a jogosultság feltételeinek. Ez elég nagy érvágás tekintve, hogy megannyi többletkiadással kell számolni a gyermek érkezése után. Felhívtam az illetékeseket, akik közölték velem, hogy az apa csak akkor kaphatja meg ezt a juttatást, ha az anya elhunyt, vagy olyan betegségben szenved, illetve olyan orvosi kezelésre szorul, amik miatt nem képes gondozni a gyerekét. Az, hogy az anya lemondott a gyerekről, illetve fizikailag nincs is jelen a háztartásban, hanem egy másik országban él, nem jogosít fel bennünket a CSED igénybevételére.

A magyar kormány szereti hangoztatni, hogy gyermekbarát, ami sok szempontból kétségtelenül igaz is, ugyanakkor az is tény, hogy hátrányban részesíti azokat a gyerekeket, akik a megszokottól eltérő családban nevelkednek. Hogy ez mennyire gyermekbarát, azt mindenki döntse el magának. Persze lehet mondani, hogy mi melegek fogjuk be, meg egyébként is minek vállalunk gyereket, illetve hogy pontosan azért gyerekbarát a kormány, mert megnehezíti az azonos nemű szülők gyermekvállalását, de mindez nem változtat a tényen, hogy mi is ugyanolyan adófizetők vagyunk, mint bárki más. Befizetünk a közös kasszába, csak éppen nem kapunk ugyanannyit vissza, mint mások.

Ugyanakkor nem keseredünk el, hisz a hatodik hónaptól kezdve nekünk is jár a GYED, vagyis csak addig kell kibírni. Szerencsére már most készülünk erre a hat hónapra, ha pedig kifogyna a pénzünk, akkor pedig még mindig ott a segítőkész család és barátok.

Ha szóba kerül a béranyaság, az esetek túlnyomó többségében három kérdést kapok, így úgy döntöttem, hogy most megválaszolom ezeket mindazoknak, akikkel nem tudok személyesen beszélgetni, és akiket érdekel ez a téma.

A legelső kérdés, amit meg kell válaszolni az általában az, hogy ilyenkor milyen anyagi ellenszolgáltatást kapnak a béranyák, hisz sokan úgy gondolják, hogy ezt csakis pénzért lehet vállalni. Igencsak meglepődnek, amikor közlöm velük, hogy igazából semmilyet azon túl, hogy a szülők visszatérítik számukra a várandósággal kapcsolatos minden költséget. Egyebet nemigen lehet adni nekik. Nyilván itt nem ajándékokra gondolok, bár azokkal is érdemes óvatosan bánni, hanem egy vaskos borítékra, ami gazdát cserél a folyamat valamelyik pontján. Persze azt érdemes megjegyezni, hogy egyes országokban a béranyák kaphatnak pénzt, de nem mindenhol (erről már írtam ebben a bejegyzésben).

A következő kérdés, amit rendre kapok, az a következő: Akkor meg mégis miért csinálják?

Számos ok létezik, de legtöbben kettőt jelölnek meg. Vagyis, hogy szeretnének olyanokon segíteni, akiknek természetes módon nem lehet gyermekük, illetve, hogy egy új élet világrahozatalánál nincsen varázslatosabb érzés. Egy ilyen csodához képest a várandósság alatt elszenvedett minden kellemetlenség, aggodalom és fájdalom semmissé válik!

Nem kötelező megérteni vagy elfogadni az érvelésüket, nem is azért írom le, hogy bárkit is meggyőzzek, csak szeretném, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy akadnak olyanok, akik szívesen végigcsinálják mindezt másokért. Ezt sokan elfogadják, de aztán érkezik is a harmadik kérdés: A béranya hogy lesz képes feladni a gyermeket, akit kilenc hónapon át hordozott a szíve alatt?

Nemrég olvastam egy blogot ezzel kapcsolatban, amit egy béranya ír, és amiben kifejti, hogy persze már a kezdetektől fogva tisztában volt azzal, hogy a gyermeket majd oda kell adnia a szülőknek, de elsősorban nem emiatt nem okozott gondot számára mindez, hanem mert igazából sohasem érezte a sajátjának. Nemcsak azért, mert genetikailag nincsen köze a babához (miután a beültetett embrió egy második nő donorpetesejtjéből, illetve valamelyik férfi szülő spermiumából alakult ki), hanem mert sohasem érezte magát a gyermek valódi szülőjének. Persze szerette és felelőséget érzett iránta, de nem úgy, mint amikor a saját gyermekét hordta ki. Nyilván miután a baba megszületett, a béranya szívesen vette őt a karjaiba, és meg is hatódott tőle, de amint a gyermek sírni kezdett, vagy pelenkát kellet cserélni szíves örömest adta is vissza a szülőknek.

Nagyjából ezeken a kérdéseken kell végigmenni, amikor szóba kerül a béranyaság. A válaszokat egyesek elfogadják, van, aki meg is érti őket, sőt szívesen meg is tenné ezt másokért, ha ez lehetséges lenne idehaza, de persze akadnak olyanok is, akik a fejüket rázzák értetlenségükben. Más reakcióval eddig viszont nemigen találkoztam, ugyanakkor nem vagyok naiv, bőven akadnak olyanok, akiket mindez felháborít. És ez a szívük joga. Ez is azt mutatja, hogy nem vagyunk egyformák, meg mindenki olyan amilyen, meg hasonló életbölcsességek.

Az előző bejegyzésben ott hagytam abba, hogy elküldtük a bemutatkozó levelet a béranyának. Azt tudni kell, hogy egy béranya egyszerre olyan harminc-negyven pártól kap levelet, így nagyon kicsi az esélye annak, hogy végül rátok esik a választás. Ha viszont szimpatikusnak tart benneteket, akkor – anélkül, hogy erről értesülnétek – ő is ugyanúgy elkéri az adatlapotokat, és onnantól kezdve rajta múlik, hogy ír-e nektek vagy sem.

Adott esetben napok telnek el, mire megjön a várva várt levél. Ilyenkor az óramutató kínzóan lassan jár, és folyton azon rugózik az agyad, hogy a béranya vajon megkapta-e egyáltalán a levelet, és nem került-e véletlenül a spambe. Ha meg éppen nem ezen töprengsz, akkor huszadjára is átolvasod az üzenetet, ellenőrzöd, hogy a megszólításban helyesen írtad-e a béranya nevét, árgus szemekkel keresed az elütéseket, és szégyenkezel, ha találsz egyet.

Aztán néhány nap múlva – lehetőleg éppen akkor, amikor vendégségben vagy – végre megérkezik a levél. Megfogadod, hogy nem olvasod el az üzenetet, mert nem akarod elrontani a hangulatot, de aztán amikor kimész a vécére, hirtelen azon kapod magad, hogy már meg is nyitottad.

A visszautasítás minden helyzetben nehéz, de amikor a gyerekedről van szó, akkor talán még nehezebb. Miután elolvastad a sajnálkozó levelet, pillanatokra szó szerint összetörsz. Elhatározod, hogy felhagysz az egésszel, mert mégis ki a fene választana titeket? Mérges vagy saját magadra, a béranyára és a világra, mert olyan rosszul esik, hogy visszautasítottak. Pillanatokig úgy viselkedsz, mint egy gyerek, így talán mondanom sem kell, hogy amint alkalmad nyílik, azon nyomban küldöd is a következő levelet a soron következő béranyának.

Aztán ahogy megkapod az újabbnál újabb visszautasításokat, egyre jobban megszokod őket. Azt nem mondom, hogy nem törik össze a szíved minden egyes nemleges válasz után, hanem csak annyit, hogy egyre kevesebb szilánkra esik szét, így aztán egyre gyorsabban sikerül összeilleszteni. Már-már rutinná válik az egész, ezért amikor megérkezik az első igenlő válasz, hirtelen nem is tudsz vele mit kezdeni. Először megdöbbensz, aztán örömtáncot lejtesz, majd másodjára is átrágod magad a sorokon, mert nem hiszel a szemednek, végül pedig megint rázod a p*csádat egy kicsit. Ennél a pontnál szinte lehetetlen visszafogni magad. Úgy örülsz, mintha a béranya igent mondott volna, már ott érzed a babát a karjaidban, pedig csak arról van szó, hogy a béranya szívesen megismerne titeket.

Az ismeretségi körömben nagyon keveseknek adatott meg a gondtalan gyermekvállalás. Ahogy felnövünk, kialakul bennünk egy olyan téves kép – részben a filmeknek és a sorozatoknak köszönhetően –, miszerint elég egyet szerelmeskedni, mégpedig a hónap bármelyik napján, és már jön is a baba! A valóság sajnos nem ilyen egyszerű, és bár a hátam közepére sem kívánom az átélt csalódásokat, olyan szempontból örülök nekik, hogy általuk rájövök arra, hogy mi sem különbözünk annyira a barátainktól.

Az előbbi bejegyzésben már említettem a béranyákra és a petesejtdonorokra szakosodott, zárt adatbázisokat, amik lényegében nem különböznek az egyébként megszokott társkeresőktől, talán a felületük kevésbé esztétikus. Nem szabad azt hinni, hogy rengeteg béranya szerepel ezekben az adatbázisokban, mert havonta összesen olyan 6-7 új béranya jelentkezik a körülbelül 100 szülőre.

Miután a béranyák rövid időn belül megtalálják azokat, akiknek segíteni szeretnének, így van olyan, hogy csak három béranya van a rendszerben, de olyan is előfordulhat, hogy hetekig egy sem jelentkezik.

Abban a pillanatban, hogy egy új jelentkező kerül az adatbázisba, a szülők rögtön értesítést kapnak erről, így az első szívdobogás érzése ekkor fogja el őket. Még ki sem nyitották az üzenetet, de máris maguk előtt látják az ideális jelöltet, ami nem kifejezetten jó, tekintve, hogy körülbelül nulla a valószínűsége annak, hogy meg is találják. Kompromisszumot kell kötni, nincs mese, de azt hiszem, nagyon sok mindennel így van ez.

Miután az ember végre vette a bátorságot, hogy megnyissa a levelet, az első, amit rendszerint megnéz, az talán a béranya fényképe, majd elolvassa a hozzá tartozó bemutatkozó szöveget is, amik alapján nagyjából el tudja dönteni, hogy szimpatikus-e az illető vagy sem. Ha igen, akkor még átböngészi a szokásos adatokat a jelölt életviteléről, a korábbi szüléseiről vagy adott esetben a betegségeiről.

Mire az ember mindennek a végére ér, megfogalmazódik benne a döntés. Itt nagyon erősnek kell lenni, nem szabad hallgatni arra a hangra, ami folyton azt súgja, hogy jó lesz, igazából bárki jó lesz, aki hajlandó segíteni. Hiába hajlamos az ember kétségbeesni az ilyen helyzetekben, ennél a pontnál venni kell egy mély levegőt, mert a kapcsolat nemcsak arra az időre szól, amíg a béranya várandós, hanem ideális esetben sokkal tovább, mindezért egyáltalán nem mindegy, hogy szimpatikus-e a jelölt vagy sem.

Ha az ember úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot a béranyával, akkor jön az első igazán nagy kihívás, ami tulajdonképpen arra a kérdésre redukálódik, hogy mi a fenét írjon abba a fránya bemutatkozó levélbe. Óvatosan kell fogalmazni, mert a béranya az email alapján fog döntést hozni. Mindennek tudatában pedig rögtön eluralkodik az emberen az írói blokk, pedig nem is egy évszázadokon átívelő nemzeti drámát kell összehoznia, hanem egy már az általános iskolában is többször megfogalmazott bemutatkozó szöveget. Percekig bámuljátok az üres képernyőt a párotokkal, ami hűen tükrözi a saját gondolataitok színességét és változatosságát. Elég nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, mert az ember nem akar álszerénynek tűnni, de nagyképűnek sem. Az őszinteség itt a legfontosabb, ezt nyilván mindenki tudja, mégsem olyan egyszerű átadni magatokat az írott nyelven keresztül, főleg, ha ez nem is az anyanyelveteken történik, és abban a pillanatban hirtelen csak annyi jut az eszetekbe, hogy hello, we're two hungry Hungarians!

A végén azért csak összehoztok valami kis nyamvadt szöveget, amit nagy nehezen és szégyenkezve el is küldtök. Miután a levél elment, elfog titeket a reménytelenség érzése. Tudjátok, hogy nagyon rosszak az esélyeitek, hisz olyan sok szülő vár ugyanerre, és olyan kevés a béranya. Mindenesetre megpróbáljátok lefoglalni magatokat, ami valljuk be, szinte lehetetlen. Vártok, napokig csak vártok, este nem tudtok aludni, mert folyton a leveleket nézitek. A következő bejegyzésben majd innen folytatom, mert úgy érzem, hogy kezd túl hosszúra nyúlni a szöveg. Egy ilyen frappáns zárómondatot egyébként még maga Tolsztoj is megirigyelne!

Bizonyára egyesek kíváncsiak arra, hogy a szülők és a béranya vajon hogyan találnak egymásra azokban az országokban, ahol a dajkavárandósság engedélyezett. A lehetőségek persze különböznek attól függően, hogy fizetett vagy önkéntes béranyaságról van szó. Én azonban elsősorban azokról az országokról fogok írni, ahol az önkéntes változat terjedt el.

A mai világban talán már nem annyira meglepő, hogy működnek béranyaságra szakosodott társkereső oldalak, ahol a szülők és a béranyák saját szakállukra keresgélhetnek. Számos honlap létezik, ahová bárki regisztrálhat, és felveheti a kapcsolatot a neki szimpatikus béranyával. Ez kevésbé jelent elköteleződést a béranya részéről, hisz néhány pillanat alatt létre lehet hozni egy felhasználónevet, így nagyobb a valószínűsége is annak, hogy meggondolja magát. Másrészt ide bárki bekerülhet életmódjától függetlenül, vagyis akár kábítószerezik, akár alkoholista vagy láncdohányos a béranya, az nem számít. Mindezért ennél egy fokkal eredményesebb – és pontosan ezért valamennyivel drágább is – egy harmadik fél bevonása, vagyis a különböző cégek, akik saját, zárt adatbázisokat működtetnek.

Azokban az országokban, ahol az önkéntes béranyaság terjedt el, ott a közvetítés mint tevékenység törvénytelen. Mindezért sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ezek a cégek mégis hogyan kerülik ki a szabályozást.

A válasz egyszerű, a cég közvetlenül nem vesz részt a szülők és a béranyák egymásra találásában. Ők csupán egy adatbázist üzemeltetnek, ahonnan a szülők lekérhetik a nekik szimpatikus béranyáknak az adatait. Onnantól kezdve a szülőkön múlik, hogy felveszik-e a kapcsolatot a béranyával. Ezeknek a cégeknek egyébként abban sincsen semmilyen ráhatásuk, hogy a béranya miként dönt. Bár szőrszálhasogatásnak tűnhet, itt pontosan a közvetítés rész az, ami hiányzik.

Az ilyen cégek legnagyobb előnye talán az, hogy a béranya egy előzetes elbeszélgetésen és szűrésen vesz részt. Aki például dohányzik, kábítószert fogyaszt, alkoholproblémákkal küzd, nem volt még legalább egy gyereke, esetleg büntetett előéletű vagy segélyben részesül, azt eleve kizárják. A cég alkalmazottai még egy papírt is aláíratnak a béranyával, amelyben tudomásul veszi, hogy törvénytelen pénzt kérni a szülőktől. Persze ez még nem garancia arra, hogy ezt nem is teszi meg. A cégek ugyanakkor a szülőket is nyomatékosan felszólítják arra, hogy jelezzék, amennyiben ilyennel találkoznak, mert azt a béranyát rögtön kizárják. Biztosan akadnak olyanok, akik nem csinálnak lelkiismereti gondot mindebből, ugyanakkor innentől kezdve a résztvevő felek bűncselekményt követnek el. Vagyis csak a szülők, mert ha mindez kiderül, kizárólag őket vonják felelősségre, a béranyát nem. Hogy ez pontosan miért van így, azt nem tudom.

Félreértés ne essék, ezek a cégek nem csak azért jöttek létre, hogy faggassák a béranyákat. Számos olyan dolgot is csinálnak, amivel épp a béranyáknak próbálják még könnyebbé és emlékezetesebbé tenni ezt a csodálatos utazást, így például tanácsokkal látják el őket, útmutatást adnak az olykor lehetetlenül bonyolult papírok kitöltésében, vagy éppen ajándékcsomagot küldenek nekik. Sőt, összejöveteleket is szerveznek a részükre, ahol az éppen várandós és már szült béranyák összejöhetnek, beszélgethetnek és jól érezhetik magukat, és ahol nem egyszer életre szóló barátságok is szövődnek.

Röviden így zajlik a kiválasztás. Hogy ezalatt mégis mit éreznek a szülők, azt a következő bejegyzésben fogom kifejteni.

2017 egy rettentő nehéz év lesz, de azt hiszem, életem talán egyik legszebbike is egyben. Most már átléptünk egy határon, amin túl már nincs visszatérés. A folyamat maga elkezdődött. A kimenetel persze, mint minden várandósság esetében, bizonytalan, így az is elképzelhető, hogy csalódás lesz a vége, ugyanakkor az a tudat, hogy elindultunk, egy olyan fajta boldogsággal tölt el, amit nehéz szavakba önteni.

Most egy kicsit úgy tűnik nekem, mintha az egész eddigi életem ehhez a ponthoz vezetett volna; mintha minden nehézség a gyermekvállalás nagy kihívására készített volna fel.

Újévkor sokan tesznek fogadalmakat, és úgy döntöttem, hogy idén így fogok tenni én is. Megfogadom, hogy elengedem minden gyermekvállalással kapcsolatos félelmemet, amikből azért akad bőven. Kétségeim vannak afelől, hogy jó szülők leszünk-e egyáltalán, tartok attól, hogy a gyermeket hátrány fogja érni szexuális irányultságunk miatt, naponta többször felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon képesek leszünk-e biztosítani a gyermek számára azt az érzelmi biztonságot, amit igényel és megérdemel.

Ezeket azonban most már el kell engednem, ha nem is teljesen, de valamilyen szinten, mert nemsokára egy emberi életért leszünk felelősök, aki tőlünk várja mindazt, ami a túléléséhez és fejlődéséhez szükséges. Most már nem rezelhetünk be, nem szökhetünk el, vállalni kell a következményeket, de ez azért nem lesz annyira nehéz, mert mindezt egy olyasvalakiért tesszük majd, akit mindennél jobban szeretünk. Azt nem mondom, hogy könnyű lesz, mert ezzel egy viszonylag kitaposatlan ösvényre lépünk, azonban abban sem kételkedek, hogy bármilyen nehézség eltörpül majd a gyermekvállalással és -neveléssel kapcsolatos örömökhöz képest.

A párom és én első kézből tudjuk, hogy a gyermek tényleg egy csoda, ami nem jár mindenkinek, talán nekünk sem, ki tudja, de igyekszünk pozitívak maradni. Mindenesetre ez a tudat erőt fog adni nekünk majd a nehéz helyzetekben. Másrészt az is megnyugtat, hogy nem csak mi várjuk ezt a gyereket, hanem a tágabb családunk is, így például a nagyszülők, illetve kétoldalról az összesen öt testvér, párjaik és gyerekeik. Még a férjem hatéves unokahúga is azt mondta nekem a minap, miközben a gardróbban rejtőzködtünk a párom által megszemélyesített, büdös ogre elől, hogy úgy fogja szeretni a gyerekünket, mint a saját testvérét. Nem merül fel benne a kérdés, hogy honnan vagy hogyan lesz gyerekünk, egyszerűen készpénznek veszi, és velünk együtt örvend. És ugyanígy állnak hozzá a barátaink is. Mindezért a gyerekünket egy nagyon erős „szeretetháló” fogja övezni, ahol biztonságra és vigasztalásra találhat, ha a világ ok nélkül bántja őt. Nekünk mondjuk éppen ezt lesz a legnehezebb elviselni, így nekünk is ugyanúgy szükségünk lesz a barátok és a rokonság által nyújtott temérdek segítségre és bíztatásra.

Azzal tisztában vagyok, hogy egyes – számomra nagyon furcsa és érthetetlen – emberek mindig is kényszert fognak érezni arra, hogy beleszóljanak a családi és magán ügyeinkbe. Nem fogják visszatartani megvetésüket irántunk, ahogyan túlfűtött aggodalmukat sem a gyermekünk iránt. Komolyan mondom, egyesek úgy aggódnak a gyerekünkért, mintha legalább a sajátjuk volna. Mi lesz azzal a szegény gyerekkel, teszik fel a kérdést sóhajtozva, és így tovább. Nekik üzenem, hogy nem lesz semmi baj ezzel a gyerekkel, feltétel nélküli szeretetben fog felnőni, ebben biztos vagyok, és azt hiszem, egy gyerek számára ez a legfontosabb. Boldog új évet mindenkinek!

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mit fogok majd tenni, ha egyszer a gyermekünk füle hallatára ócsárolni kezdenek bennünket a melegségünk miatt. Rendre elképzeltem, ahogy majd hangzatos szónoklásokba kezdek a szeretetről és az elfogadásról, de azt hiszem ezzel sokan vannak így, aztán amikor elérkezik a várva várt helyzet, akkor meg sem tud szólalni az ember. Mindenesetre bármit is teszek, a legfontosabb az, hogy meg tudjam őrizni a hidegvéremet. Ha engem támadnak, az nem gond, mert némi bosszankodás után egyszerűen lepereg rólam. Így történik ez akkor is, amikor hőzöngő hozzászólókkal találkozok akár a blogomon, de egyelőre inkább másutt. Egészen más a helyzet, amikor a támadás nem engem, hanem olyanokat céloz meg, akiket történetesen szeretek. Ilyenkor egészen ki tudok kelni magamból, ami nem feltétlenül jó.

Így ha karácsonyra lehetne egyetlen kívánságom, az talán az lenne, hogy képes legyek nyugodt maradni ezekben a helyzetekben.

Talán szerencsés vagyok – sőt biztosan –, de az eddigi életem során még nem találkoztam egyetlen negatív reakcióval sem a gyermekvállalási szándékainkkal kapcsolatban. Mindenki nagyon kedvesen fogadta a híreket, támogatók és elfogadók voltak velünk szemben. Persze az interneten lehet olvasni egészen szaftos hozzászólásokat is, ugyanakkor névtelenül, a képernyő takarásában sokkal bátrabb és kegyetlenebb az ember, mint ha személyesen kellene felvállalnia mindezt.

Karácsony alkalmából épp ezeknek a névtelen hősöknek szeretnék köszönetet mondani, akik akaratlanul is felkészítenek engem a jövő kihívásaira. Nincsenek kétségeim afelől, hogy előbb-utóbb, majd találkozni fogunk olyanokkal, akik nem éppen disztingvált módon hozzák tudomásunkra véleményüket, akár a gyermekünk jelenlétében is. Ez szinte elkerülhetetlen. A nyugodtság záloga szerintem a felkészültség. A különböző fórumokon pedig már olvastam mindent, így a elhangzó ellenérvek aligha érhetnek majd meglepetésként. Ha a gyermekünk látja, hogy mindez nem izgat fel bennünket, és majdhogynem természetes, hogy akadnak olyanok, akik másképp gondolkodnak, mint mi, akkor ő sem fog a kelleténél többet foglalkozni az egésszel.

Nem akarom, hogy egy burokban nőjön fel, ahogy azt sem, hogy megijedjen, ha valakivel nézeteltérése támad. Nyilván azt azért meg próbálom tanítani neki, hogy nem kell feltétlenül trágár szavakkal illetni a másikat, amikor kifejezzük a véleményünket, ahogy az sem helyes, hogy megsértünk valakit pusztán azért, mert más. Remélem, a gyermekünk azt is megtanulja majd, hogy nem szabad a rossz emberekre időt fecsérelni, és olykor a legbölcsebb az, ha egyszerűen faképnél hagyjuk őket, főleg akkor, ha észérvekkel sem lehet hatni rájuk. Sohasem értettem meg azokat, akik veszik a fáradságot, hogy hosszan kifejtsék egy ismeretlennek, hogy nem többek, mint egy degenerált, beteg, önző, deviáns pedofil. Ugyanakkor nem hiszem, hogy az én dolgom lenne megfejteni indíttatásukat. Foglalkozzon velük a pszichológus vagy a pszichiáter. Ők legalább pénzt is kapnak mindezért. Mint látjátok, jól elterveztem mindent, aztán majd meglátjuk, mit hoz az élet.

A névtelenül utálkozóknak végül azon túl, hogy köszönetet és kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, valamennyivel több szeretetet is kívánok nekik a mindennapjaikban. Azt hiszem, ez mindenkit megillet. Foglalkozzanak többet azokkal, akiket szeretnek, főleg így karácsony tájékán, és legyenek hálások azért, hogy van családjuk, mert ez nem adatik meg mindenkinek. 

Azzal azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, hogy a magyar családpolitika előnyben részesíti a különböző nemű szülők alkotta családokat. Mindezt természetesen azért, hogy a gyermekek érdekeit védjék, de vannak olyan esetek, ahol éppen ez a fajta hozzáállás teszi bizonytalanná egyes gyermekek helyzetét.

Azt hiszem abban sincsen semmi meglepő, hogy az állam véleménye, akarata olykor szembe megy az állampolgárok véleményével, akaratával és viselkedésével, így hiába nem tekinti családnak az azonos nemű párkapcsolatokat, az abban résztvevők igenis ekképpen gondolnak önmagukra, és emiatt természetes igényük van a családjuk bővítésére. Legalábbis mi így voltunk ezzel, még akkor is ha tudtuk, hogy a magyar jogrend még nincsen felkészülve ránk.

Ha megszületik a gyermekünk, akkor egy nagyon érdekes jogi helyzet fog előállni. A külföldi ország születési anyakönyvében a szülők helyén két férfi fog szerepelni, vagyis a férjem és én. Ott ez egyáltalán nem jelent problémát. A gondok akkor kezdődnek, amikor ezzel a papírral majd a nagykövetségre fáradunk, hogy magyar állampolgárságot igényeljünk a gyermekünknek. Az itthoni jogrend számára ugyanis ismeretlen az azonos nemű szülők fogalma, vagyis nem lehet ugyanúgy anyakönyveztetni, ahogyan ezt külföldön teszik.

A magyar anyakönyvi kivonaton az anya helyén a béranya fog szerepelni, és ily módon jogában áll szülőként fellépni Magyarországon, ha úgy tartja kedve.

Ez bár ijesztően hangzik, én mégsem aggódok igazán. A béranya egyrészt egy olyan gyermeknek ad életet, aki genetikailag teljesen független tőle (ennek okáról ebben a bejegyzésben írtam), és akit nem is akar felnevelni, másrészt egyszer már lemondott a gyerekről a saját országában, nem fog nehezére esni ezt másodszorra is megtenni egy külföldi konzulátuson. A helyzet azonban egy kicsit bonyolultabb ennél, mert a lemondás nem végérvényes, vagyis egyes helyzetekben meg kell erősíteni, ilyenkor pedig a béranyának valahányszor be kell majd fáradnia a magyar konzulátusra megtenni ezt.

Ami engem igazán nyomaszt az az, hogy idehaza csak az egyikünk lesz a gyerek törvényes szülője. A másikunknak jogilag annyi köze lesz a gyerekhez, mint – némi túlzással – egy járókelőnek az utcán, holott ugyanúgy tisztába fogja tenni, meg fogja etetni, meg fogja vigasztalni, szeretni és gondozni fogja, mint ahogyan ezt bármelyik másik szülő is tenné.

Tudom, hogy nem az tesz szülővé valakit, hogy hivatalosan is annak tekintik-e vagy sem, ugyanakkor ez a helyzet sok apró bosszúsággal fog járni. Egyikünk csak felhatalmazással mehet majd a gyerekért az óvodába, vagy ha a gyerek korházba kerül, akkor akár megtagadhatják egyikünktől a látogatást és így tovább. Ugyanakkor én hiszek az emberek jóakaratában, és ugyanígy fogom gondolni ezt akkor is, ha olykor épp a kivételekkel lesz dolgom. Ha meg is nehezítik az életünket, akkor igyekszünk majd felülkerekedni az emberek kicsinyességén. Bármilyen apró bosszúság eltörpül a gyermek okozta öröm mellett.

A legnagyobb problémát én abban látom, hogy a magyar törvények értelmében több joggal rendelkezik az a nő, akinek sohasem állt szándékában felnevelni a gyereket, és a világ másik felén él, mint az, aki történetesen felneveli, és napról napra vele van. Innentől kezdve pedig pontosan azok a jogszabályok fogják megnehezíteni a gyermekünk életét, amelyek épp az ő érdekeit hivatottak védeni. Ezért gondolom azt, hogy ez az ország alapjában véve gyerekbarát, de csak addig a pontig, amíg az a gyerek egy olyan családban nő fel, ami a kormány véleménye szerint is elvárható és helyes.