Az előbbi bejegyzésben már említettem a béranyákra és a petesejtdonorokra szakosodott, zárt adatbázisokat, amik lényegében nem különböznek az egyébként megszokott társkeresőktől, talán a felületük kevésbé esztétikus. Nem szabad azt hinni, hogy rengeteg béranya szerepel ezekben az adatbázisokban, mert havonta összesen olyan 6-7 új béranya jelentkezik a körülbelül 100 szülőre.

Miután a béranyák rövid időn belül megtalálják azokat, akiknek segíteni szeretnének, így van olyan, hogy csak három béranya van a rendszerben, de olyan is előfordulhat, hogy hetekig egy sem jelentkezik.

Abban a pillanatban, hogy egy új jelentkező kerül az adatbázisba, a szülők rögtön értesítést kapnak erről, így az első szívdobogás érzése ekkor fogja el őket. Még ki sem nyitották az üzenetet, de máris maguk előtt látják az ideális jelöltet, ami nem kifejezetten jó, tekintve, hogy körülbelül nulla a valószínűsége annak, hogy meg is találják. Kompromisszumot kell kötni, nincs mese, de azt hiszem, nagyon sok mindennel így van ez.

Miután az ember végre vette a bátorságot, hogy megnyissa a levelet, az első, amit rendszerint megnéz, az talán a béranya fényképe, majd elolvassa a hozzá tartozó bemutatkozó szöveget is, amik alapján nagyjából el tudja dönteni, hogy szimpatikus-e az illető vagy sem. Ha igen, akkor még átböngészi a szokásos adatokat a jelölt életviteléről, a korábbi szüléseiről vagy adott esetben a betegségeiről.

Mire az ember mindennek a végére ér, megfogalmazódik benne a döntés. Itt nagyon erősnek kell lenni, nem szabad hallgatni arra a hangra, ami folyton azt súgja, hogy jó lesz, igazából bárki jó lesz, aki hajlandó segíteni. Hiába hajlamos az ember kétségbeesni az ilyen helyzetekben, ennél a pontnál venni kell egy mély levegőt, mert a kapcsolat nemcsak arra az időre szól, amíg a béranya várandós, hanem ideális esetben sokkal tovább, mindezért egyáltalán nem mindegy, hogy szimpatikus-e a jelölt vagy sem.

Ha az ember úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot a béranyával, akkor jön az első igazán nagy kihívás, ami tulajdonképpen arra a kérdésre redukálódik, hogy mi a fenét írjon abba a fránya bemutatkozó levélbe. Óvatosan kell fogalmazni, mert a béranya az email alapján fog döntést hozni. Mindennek tudatában pedig rögtön eluralkodik az emberen az írói blokk, pedig nem is egy évszázadokon átívelő nemzeti drámát kell összehoznia, hanem egy már az általános iskolában is többször megfogalmazott bemutatkozó szöveget. Percekig bámuljátok az üres képernyőt a párotokkal, ami hűen tükrözi a saját gondolataitok színességét és változatosságát. Elég nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, mert az ember nem akar álszerénynek tűnni, de nagyképűnek sem. Az őszinteség itt a legfontosabb, ezt nyilván mindenki tudja, mégsem olyan egyszerű átadni magatokat az írott nyelven keresztül, főleg, ha ez nem is az anyanyelveteken történik, és abban a pillanatban hirtelen csak annyi jut az eszetekbe, hogy hello, we're two hungry Hungarians!

A végén azért csak összehoztok valami kis nyamvadt szöveget, amit nagy nehezen és szégyenkezve el is küldtök. Miután a levél elment, elfog titeket a reménytelenség érzése. Tudjátok, hogy nagyon rosszak az esélyeitek, hisz olyan sok szülő vár ugyanerre, és olyan kevés a béranya. Mindenesetre megpróbáljátok lefoglalni magatokat, ami valljuk be, szinte lehetetlen. Vártok, napokig csak vártok, este nem tudtok aludni, mert folyton a leveleket nézitek. A következő bejegyzésben majd innen folytatom, mert úgy érzem, hogy kezd túl hosszúra nyúlni a szöveg. Egy ilyen frappáns zárómondatot egyébként még maga Tolsztoj is megirigyelne!