Amikor az ember eldönti, hogy gyereket vállal, szerintem a legelső kérdés, amit feltesz magának az az, hogy alkalmas-e egyáltalán szülőnek vagy sem. Képes-e azt az érzelmi biztonságot nyújtani a gyermeke számára, mint amit az majd kíván és megérdemel? Tudja-e majd feltétel nélkül szeretni az egy szem lányát vagy fiát, amikor az duzzogva kijelenti, hogy ennél rosszabb szülőket nem is kaphatott volna? Ki fogja-e bírni a házasság (vagy bejegyzett élettársi kapcsolat) azt, hogy a gyermek mindig előbbre való? De aztán ott vannak az olyan gyakorlatiasabb kérdések is, mint hogy elég nagy-e a jelenlegi lakás, jut-e majd arra, hogy a gyerek sportolhasson és nyelveket tanulhasson annak érdekében, hogy a lehető legjobb esélyekkel induljon majd az életben?

Ezzel szerintem nincsen semmi gond. Véleményem szerint az lenne a furcsa, ha valakinek nem lennének kétségei önamaga és kapcsolata alkalmasságát illetően. Ezek mind hozzátartoznak ahhoz a döntésfolyamathoz, amelynek végpontján valaki kijelenti, hogy én igenis szeretnék gyermeket! Ezen átestünk mi is, de nálunk hozzáadódott egy újabb megválaszolandó kérdéskör: Vajon két férfi fel tud-e nevelni egy gyermeket úgy, hogy az ne szenvedjen semmilyen hátrányt?

Kezdetben kívülről vártam a megerősítést, vagyis kerestem valakit, aki majd jól megmondja nekem, hogy alkalmasak vagyunk-e erre a feladatra vagy sem. Legelőször a tudományhoz fordultam, vagyis sorra vettem azokat a cikkeket, amik a témával foglalkoznak. Találtam olyan tanulmányt, amiben az azonos nemű szülők gyermekei jobb mutatókat értek el, másokban semmilyen különbséget nem találtak, megint másokban némileg rosszabb eredményeket figyeltek meg. Én természetesen az utóbbiakra koncentráltam. Az nem érdekelt, hogy ezek a gyerekek önmagukat boldognak minősítették, vagy hogy elfogadóbbak és nyitottabbak voltak a világ dolgai iránt, mint a többiek, az viszont annál inkább belém vésődött, hogy ezek a gyerekek sokszor visszahúzódóbban és félénkebben viselkedtek, mint a kortársaik.

Egyelőre még nem született egyetlen olyan elég megbízható tanulmány sem, amely perdöntő módon akár alátámasztaná, akár megcáfolná a meleg szülők alkalmasságát.

Nem mintha ez visszatartana bárkit is attól, hogy szélsőséges véleményeket fogalmazzon meg. Az interneten kutakodva olykor elég sötét területekre is eljutottam, ahol a szerzők nem éppen disztingvált módon fejezték ki a véleményüket arról, hogy mennyire önzők vagyunk, és önzőségünkkel mennyit ártunk majd a gyereknek és a társadalom egészének, és ne csodálkozzon majd senki, ha miattunk hipp-hopp eljön a világvége. Miközben olvastam a sorokat, a gyűlölet, a bánat, a félelem és a kétségbeesés érzései kavarogtak bennem.

Kutakodásom során folyton azzal szembesültem, hogy létezik egy családideál, amihez mi nem tudunk felnőni. Ugyanakkor az ideális család részletezése során miért állunk meg a szülők neménél? Miért nem határozunk meg további feltételeket? Az ideális család – azon túl, hogy egy igenből és két nemből tevődik össze – nem szűkölködik anyagiakban, a szülők felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, házasságban élnek, dolgoznak, egészségtudatosak és még sorolhatnám. Ha ezek valamelyike hiányzik, akkor a gyermek már nem indul olyan jó esélyekkel, mintha a család minden egyes tulajdonságnak eleget tenne. A társadalom mégsem ítéli el – teszem hozzá nagyon helyesen –, ha olyan család vállal gyermeket, aki adott esetben szegényebb az átlagnál, vagy az egyik szülő munkanélküli, ne adj isten nem tudja, hogy mik az egészséges táplálkozás alapelvei, ugyanakkor azzal nagyon is sokan egyetértenek, hogy két férfi nem képes felnevelni egy gyermeket.

Olykor letettem a tervemről, máskor viszont újult lelkesedéssel tértem vissza rá. Kellett egy kis idő, míg végre higgadtan végig tudtam gondolni a dolgokat. Először is, mi van akkor, ha a gyerekünk ne adj isten egy kicsit visszahúzódóbb lesz? Semmi. Másrészt abban, hogy a gyermek kicsit félénkebb, talán az is közrejátszik, hogy a társadalom miként viszonyul a melegekhez. Ekkor megfogalmazódott bennem egy költői kérdés: Tényleg azért tartózkodjak a gyermekvállalástól, mert egyesek utálatosan viselkednek?

Ehhez a ponthoz érve döntöttem úgy, hogy befejezem az önvizsgálatot és az önmarcangolást. Egyszerűen elegem lett, így elengedtem a félelmeimet és a kétségeimet. Azt nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült, ugyanakkor mára már tudom, hogy egyrészt egyetlen család sem tökéletes, másrészt meg a maga tökéletlenségében a mi családunk is egy ideális család lesz. Nekünk és a gyermekünk számára biztosan.