Fontos, hogy a jövőbeli szülők és a béranya között egy erős, szereteten alapuló kapcsolat alakuljon ki, mert olykor akadnak rázósabb ügyek, amiket már jóval a beültetés előtt tisztázni kell. Az előző bejegyzésben már foglalkoztam azzal, hogy mit is jelent számunkra a béranya (erről többet ezen a linken olvashattok), így a mostaniban az egyik ilyen összetettebb kérdéssel fogok foglalkozni, ami a mi esetünkben a szülés helyszíne volt.

A béranyánk mindenféleképpen otthon szeretett volna szülni. Azt mondta az sokkal bensőségesebb és családiasabb, és ott nagyobb biztonságban érezné magát (még ha ez sokak számára érthetetlennek és önellentmondásosnak is tűnhet). Ezzel önmagában nem is lett volna annyira, hangsúlyozom annyira nagy bajom, mondjuk, ha a feleségemről lett volna szó, de egy tőlünk idézőjelben vett független harmadik személy esetében ez egy kicsit aggasztott, hisz mégiscsak felelősséggel tartozunk az egészségéért.

Persze a szülések túlnyomó többsége minden komplikáció nélkül lemegy, de mi van akkor, ha valami félresiklik, ha az ő élete vagy a gyermekünké veszélybe kerül, vagy teszem fel a béranyának nem lehet majd gyereke valamilyen szövődmény miatt?

Mindezért én annak örültem volna a legjobban, ha a gyermekünk kórházban születik. Ez elől viszont ő zárkózott el, mégpedig teljes mértékben, mert az előző szülése során az orvosok majdhogynem a megkérdezése nélkül végeztek el egyes (nem életmentő) beavatkozásokat, amiket ő nem szeretett volna. Nem volt egyszerű a helyzet, de végül találtunk egy megoldást, ami mindenkinek megfelelt valamilyen szinten.

A béranya ajánlotta fel nekünk először, hogy a szülés akár történhetne egy szülőotthonban is. Neki az is tökéletesen megfelelne. Én nem tudtam ezekről túl sok mindent, így mielőtt beleegyeztem volna, utánanéztem a dolgoknak. A szülőotthonok valahol félúton helyezkednek el a kórházak, illetve az otthonszülés között. Ezekben az intézményekben elsősorban szülésznők dolgoznak, akiknek rendelkezésére állnak olyan alapvető kellékek, amikkel elháríthatók a leggyakoribb vészhelyzetek. A hangulat mégis családias és bensőséges, hisz a szobák lényegében alig különböznek egy hálószobától. Azt nem mondom, hogy kifejezetten örültem a megoldásnak, mert továbbra is kockázatosnak éreztem, ugyanakkor tiszteletben kellett tartanunk a béranya akaratát is, elvégre nem rendelkeztünk a teste fölött.

Számos nyugati országban az otthonszülés, illetve a szülőotthonok nagy népszerűségnek örvendenek, és a korházi szülések utáni protokollok is kicsit másképp néznek ki, mint Magyarországon. Egyes helyeken már hat óra után, de leggyakrabban azért inkább 24 óra után engedik haza az anyát. Sokan aggódnak idehaza amiatt, hogy ez veszélyes, pedig ezekben az országokban mind a csecsemőkori, mind pedig az anyai halálozás lényegesen alacsonyabb, kb. fele az itthoni értékeknek. Véleményem szerint teljesen jó az az itthoni kezdeményezés, miszerint önkéntes alapon már 24 óra után hazaengednék azokat az anyákat, akiknek egészségi állapota nem indokolja a további bennmaradást. Sokan szerintem szívesebben töltenék otthon ezt a kezdeti időszakot, mint mondjuk egy kórházban, ahol egyes helyeken majdhogynem a családtól elzárva tartják az új jövevényt.

Egyesek úgy vélik, hogy a jövőbeli szülők kizsákmányolják a béranyákat, akiknek alig van beleszólása a terhesség és a szüléssel kapcsolatos eseményekbe, pedig ez nincs így. A mi esetünkben a terv közösen került kidolgozásra, és ez szerintem nagyon fontos, ugyanis csak így fog valamennyi fél boldogan visszaemlékezni erre a csodálatos és egyedülálló utazásra.