Véleményem szerint itthon is működhetne a béranyaság, mégpedig úgy, hogy az adófizetőknek ne kelljen többletköltségekbe verniük magukat. A megfelelő szabályozással pedig biztonságos lehetne mind a béranya, mind pedig a jövőbeli szülők számára.

Ha nagyon akarnánk igenis Magyarországon is működhetne a rendszer – sőt, sokkal jobban, mint számos egyéb országban –, de azt hiszem itthon az akarat az, ami alapvetően hiányzik.

Miután nincsenek illúzióim a társadalmi szolidaritással kapcsolatban, így fel se merül bennem, hogy a TB-ből kellene finanszírozni a folyamat minden lépését. Azoknak, akik belevágnak ebbe az egészbe, saját maguknak kellene fedezni a petesejt kinyerésének, a megtermékenyítésnek és a beültetésnek a költségét. A beültetés után viszont már nem tartom indokoltnak, hogy a jövőbeli szülők továbbra is zsebből fizessenek, hisz a várandóság alatt, illetve az azután nyújtott szolgáltatások minden járulékfizető magyar állampolgárnak járnak.

A fizetett béranyaság nemcsak jogilag problémás, hanem erkölcsi aggályokat is felvet, így helyette az önkéntes béranyaságot tartanám megfelelőnek (a két különböző rendszerről egy előbbi bejegyzésben írtam). Az első esetben szerintem túl nagy a veszélye annak, hogy olyan nehéz sorsú lányok akarnának béranyák lenni, akik egyébként nem tennék ezt, ha nem küszködnének anyagi gondokkal. Ugyanakkor szerintem az se várható el, hogy a béranya saját költségekbe verje magát csak azért, mert segíteni szeretne másokon.

Az önkéntes béranyaság egy központi eleme, hogy minden olyan költség visszatéríthető a béranya számára, amivel egyébként nem kellene számolnia, ha nem vállalná mindezt. A jövőbeli szülők nyugodtan kifizethetnék a béranya egészségügyi ellátás igénybevételéhez szükséges útiköltségeket, vagy a különböző táplálékkiegészítők és kismamaruhák árát, esetleg az ágynyugalom következtében kiesett bért és így tovább. Sok országban az élelmiszerek visszatérítése nincsen megfelelően szabályozva. Ha viszont a jogszabályban odabiggyesztenének egy százalékos összeget, hogy ennyit, de csakis és legfeljebb ennyit lehet fedezni, akkor ezzel kapcsolatban sem merülnének fel kérdések.

De ez mégis kit akadályoz meg abban, hogy a szülők ne fizessenek az asztal alatt? – merülhet fel a kérdés sokakban, és valamilyen szinten jogosan. Véleményem szerint, ha ez súlyos szabálysértésnek minősülne, és irdatlan magas pénzbüntetést, esetleg szabadságvesztést helyeznének kilátásba, akkor annak biztosan lenne valamiféle visszatartó ereje. Másrészt mind a béranya, mind pedig a szülők a folyamat bármelyik pontján auditálhatók lennének, vagyis a kérdéses esetekben megvizsgálnák a résztvevők bankszámláját, illetve a félretett blokkokat, amivel a résztvevő felek igazolni tudják a kiadásokat. Persze készpénz így is gazdát cserélhetne, ahogy például a hálapénz esetében is, de ennél többet aligha lehetne tenni.

Szerintem az átláthatóság és biztonság érdekében hazai ügynökségeket kellene felállítani, akiknek nem az lenne a feladata, hogy begyűjtsék a nőket (ezt a fajta kerítőtevékenységet is be kellene tiltani), hanem hogy előzetesen kiszűrjék az erre alkalmatlan jelentkezőket. Csak olyan nők kerülhetnének a programba, akik betöltötték a 18 éves kort, legalább egy gyereket szültek, és átmentek egy előzetes pszichológiai szűrésen is. Egyes országok emellett kizárják azokat a nőket is, akik dohányoznak, illetve akiknek a jövedelme nem ér el egy adott szintet. Az ügynökségeknek abban is fontos szerepük lehetne, hogy kizárják azokat a béranyákat, akikről kiderül, hogy pénzt kérnek a beavatkozásért cserébe.  

Ha valaki pedig amiatt aggódik, hogy majd nyugatról ideözönlenek a szülők kihasználni az alacsony árakat, akkor elegendő ezt az egész procedúrát a magyar állampolgárokra korlátozni.

A fentieken kívül még a szerződésről is szót kell ejteni. Számos országban az az alapvető probléma, hogy a szerződések nem védik eléggé a szülőket (erről ebben a bejegyzésben írtam), illetve a béranyákat, akiknél adott esetben nem várt helyzet állhat elő, ha a jövőbeli szülők valamilyen oknál fogva meggondolják magukat. Ha a szerződésnek súlya lenne és érvényre lehetne juttatni, akkor biztosítani lehetne, hogy a gyerek odakerüljön, ahová szánták.

Persze itthon sokan attól tartanak még, hogy ezzel végleg eltávolodunk a természetes gyermeknemzéstől, és ezután mindenki csakis inkubátorban fog születni, vagy hogy a melegek ezután elárasztják az országot a szintén meleg gyermekeikkel. Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy egy olyan országban, ahol egy anya átlagosan 1,4 gyereket szül termékeny élete során a 2,1 helyett, ami szükséges lenne egy népesség fenntartásához, ott minden gyereknek örülni kellene függetlenül attól, hogy milyen körülmények járultak hozzá a születéséhez, vagy milyen neműek a szülők.

A béranyaság bár egyértelműnek tűnik, mégsem egészen az. Az ember fejében él egy kép, miszerint a béranya a saját petesejtjével, illetve a jövőbeli szülők spermiumával termékenyül meg, vagyis részben a saját gyermekét hordja ki a folyamat során. Bár kétségtelen, hogy létezik a béranyaság ezen fajtája is, ugyanakkor egyre kevésbé veszik igénybe pontosan azért, mert a béranya és a genetikai anya egy és ugyanaz a személy, így joggal tekinthető a gyermek hagyományos értelemben vett anyjának is. Ezek alapján talán nem annyira meglepő, hogy a második kérdés, ami a béranyasággal kapcsolatban általában felmerül az az, hogy a szülők nem tartanak-e attól, hogy a béranya esetleg meggondolja magát.

Miután az előbb említett ún. hagyományos béranyaság bonyolult jogi kérdéseket vet fel, így a legtöbb országban inkább az ún. várandósági béranyaságot részesítik előnyben.

Ez abban különbözik az előbbitől, hogy egy további személy kerül bevonásra. Amennyiben két férfi vág neki az eljárásnak, először is két különböző nő segítségére lesz szükségük. Az első nőtől kapják a petesejtet, ezt megtermékenyítik valamelyik jövőbeli szülő spermiumával, amit aztán a második nő méhébe ültetnek. Vagyis a második nő úgy hordja ki a magzatot, hogy genetikailag nincsen köze hozzá.

Az ember persze azt gondolná, hogy ezzel meg van oldva minden, de sajnos jogi értelemben továbbra is a béranya tekintendő a magzat anyjának, vagyis ha meggondolná magát, minden joga meg van hozzá. Elviekben előfordulhat, a valóság viszont azt mutatja, hogy extrém ritkán történik meg pontosan azért, mert a gyermek genetikailag különbözik a béranyától. Ha mégis megtörténik, sokszor a személyes kapcsolat megromlása az oka akár a béranya és a jövőbeli szülők között, akár a két jövőbeli szülő között.

Az anya fogalma magától értetődőnek tűnik, de a fenti példán is látszik, hogy nem egészen az. Ebben az esetben kit kellene anyának tekinteni? A genetikai anyát, vagyis a petesejtdonort? Ne adj isten a béranyát? Ha egy heteroszexuális pár választja ezt az utat, akkor ráadásul hozzáadódik egy harmadik anya is, vagyis az a nő, aki felneveli a babát. Ő talán kevésbé tekinthető anyának? Mint látható ez a kérdés bonyolultabb annál, mint ahogyan azt az ember elsőre gondolná.

Egyébként tévedés azt gondolni, hogy a béranyaságot csak a meleg szülők veszik igénybe, mert az adatok azt mutatják, hogy a megoszlás kb. 50-50% az azonos nemű és a különböző nemű szülők között. Sok olyan nő él hazánkban is, akinek nincsenek megfelelő petesejtjei, illetve nem képes kihordani egy gyereket ilyen-olyan ok miatt. Nekik az egyetlen út a családalapításhoz a béranyaság. Amíg jogi értelemben a béranyát tekintik a gyerek valódi anyjának, addig a veszély a különböző nemű pároknál is ugyanúgy fennáll.

Mindebből látszik, hogy a jövőbeli szülők, amennyiben az önkéntes béranyaságot választják, sosincsenek teljes biztonságban, ugyanakkor az talán megnyugtató, hogy azokban az országokban, ahol ez engedélyezett, összesen egyszer-kétszer akadt probléma a gyermek átadásával kapcsolatban. A fizetett béranyaság esetében persze sokkal kisebb mindennek a veszélye, a béranya megtarthatja a gyereket, de ilyenkor ki kell fizetnie a teljes beavatkozás költségét is, ami olykor horribilisan magasra rúghat.

Melegként gyermeket vállalni elég új dolognak számít itthon. Én is csak hallomásból vagy csak közvetve ismerek olyanokat, akik hasonló dologra vállalkoztak. Mindezért, amikor valaki szembesül a tervünkkel, olykor elhangzik egy kérdés, amivel a heteroszexuális barátaink nem nagyon találkoznak, mert az ő esetükben a gyerekvállalás nemhogy természetes, hanem a kormány szemszögéből egyenesen elvárt magatartás. A kérdés valahogy így hangzik: Ti mégis miért akartok ennyire gyereket vállalni? Van, aki ezt kíváncsiságból, minden hátsó szándék nélkül teszi fel, másokban viszont leplezetlenül ott motoszkál a rosszallás vagy az egyet nem értés. Akármi is az illető szándéka, az mit sem változtat a tényen, hogy egy kérdésre – már amennyiben az nem költői – felelni szokás. Most már csak az a kérdés marad, hogy mégis mit.

Amikor legelőször feltették nekem ezt a kérdést, hirtelenjében megvontam a vállam. Mit tudom én, csak, azért, ilyenek jutottak az eszembe, amik azért nem tekinthetők megfelelő válasznak, így jómagam is eltöprengtem az okon. Azt nem mondom, hogy eddig a pontig sohasem merengtem el rajta, mert az nem igaz. Gondolkodni elgondolkodtam én, csak éppen egy pontos választ nem találtam rá.

Nem vezérelnek olyan megalomán tervek, miszerint ezzel be akarom bizonyítani mindenkinek, hogy két férfi is képes felnevelni egy gyermeket, ha nem is tökéletesen, de legalább olyan sikeresen, mint bárki más. Azt se tudom kijelenteni, hogy azért szeretnénk közös gyereket, mert így akarjuk teljessé vagy erősebbé tenni a kapcsolatunkat, mert az teljes és erős gyermek nélkül is. Az elmúlástól való félelem sem szerepel az okok között. Semmi sem, ami ennyire konkrét volna, hanem valami elvontabb, és éppen ezért csak nehezen megfogható.

Amikor szavakba akartam önteni a gondolataimat, egy kicsit zavarba jöttem, mert annyira esetlenül hangzik, és esetlenségében nem fejezi ki pontosan az érzéseinket. Gondolom, mindenki ismeri azt a jól eső melegséget, ami eltölti az embert, amikor ajándékot ad a szeretteinek. Ajándékozni jó, és nem azért, mert várunk valamit cserében, hanem mert az ajándékozás cselekedete jó. És mi pontosan ezért akarunk gyereket. Ajándék alatt természetesen nem tárgyi javakra gondolok, hanem a szeretetre. Szeretetet ajándékozni jó, mert szeretni jó.

Az ember nem azért szeret, mert szeretetet vár vissza, hanem mert nincsen semmi annál felemelőbb, mint amikor szerethet valakit. Mi pedig éppen ezért vágyunk egy gyerekre.

Persze gondoskodni fogunk róla, óvni fogjuk és védeni (már amennyire ez lehetséges), de legfőképpen szeretni fogjuk, mégpedig mindenekfelett.

Mi tagadás, nem esik mindig jól, amikor nekem szegezik a fent említett kérdést, főleg, amikor kihallom belőle a rosszallást. Ilyenkor rögtön felüti bennem a fejét a dac és a gőg, amit igyekszek lecsitítani, hisz azzal nem érek el semmit, ha ráripakodok az illetőre, azzal viszont annál többet, ha higgadtan megpróbálom elmagyarázni neki az érzéseinket. Még az is megeshet, hogy jobb belátásra tudom téríteni. Kicsi az esélye, tudom, de egy próbát megér.

Miközben folyamatosan azon töprengtem, hogy alkalmasak vagyunk-e a szülői szerep betöltésére, azért arra is jutott időm, hogy megoldást keressek arra a fejtörőre, hogy két férfi hogyan tud gyermeket vállalni a mai világban. Bár ebben a kezdeti időszakban még nemigen néztem utána a hazai helyzetnek, ugyanakkor azt már akkoriban is sejtettem, hogy az itthoni lehetőségek elég korlátozottak. Mindezért legelőször külföldön néztem körül.

Rövid időn belül két lehetőség is körvonalazódott előttünk: a béranyaság, illetve az örökbefogadás.

Nekem rögtön megtetszett a béranyaság, így kezdetben igen nagy lelkesedéssel, aztán egyre letörtebben kajtattam az ezzel kapcsolatos információk után. Számos ország lehetővé teszi a béranyaságot az állampolgárai számára, de kevés olyan hely akad, ahol ezt a külföldi állampolgárságú ÉS azonos nemű pároknak is engedélyezik.

Általánosan két fajta megközelítése létezik a béranyaságnak. A legelső, és talán a legegyszerűbben megérthető változata az ún. fizetett béranyaság. Ilyenkor a béranya egy adott pénzösszeget kap a jövőbeli szülőktől azon túl, hogy a várandósággal kapcsolatos összes kiadását is fedezik. Ehhez csatlakozik aztán az orvosi ellátás költsége vagy az ügynökségeknek, illetve az ügyvédeknek fizetett díj. Miután ezekben az országokban te magad fedezed a béranya orvosi ellátását, így a végösszeg olyan 30 millió forintnál kezdődik.

A béranyaság másik fajtája az ún. önkéntes béranyaság, vagyis ilyenkor a béranya nem kap – és törvényesen nem is kaphat – pénzt a jövőbeli szülőktől, csakis a várandósággal kapcsolatos kiadásait lehet fedezni. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, arról a későbbiekben fogok írni. Miután ezekben az országokban majdhogynem ugyanolyan társadalombiztosítás működik, mint nálunk, így az orvosi ellátásért sem kell külön fizetni, mert a béranya ilyen-olyan módon már biztosított. Akármennyire is jónak hangzik ez, a végösszeg így is olyan 12-18 millió forint körül mozog.

Miután diplomás minimálbérrel esélyünk sem lett volna előteremteni a szükséges összeget, így jobban utánanéztünk az örökbefogadásnak. Bár számos országban van lehetőség külföldi melegként örökbe fogadni, ez mégsem olyan egyszerű. Míg sok nyugati ország külön ügynökségeket működtet a világ legkülönbözőbb pontjain annak érdekében, hogy segítsék az állampolgáraikat az álmaik megvalósításában, nekünk ezt egyedül kellett volna elintézni. Vagyis el kellett volna utazni egy távoli országba, felvenni a kapcsolatot egy ottani árvaházzal, majd a gyámüggyel és a hivatalokkal, ahol adott esetben alig beszélnek angolul. Olyan sok volt a bizonytalan tényező, hogy egyszerűen nem mertünk belevágni!

Egyébként itthon sem lehetetlen örökbe fogadni egy gyermeket, amennyiben persze az ember hajlandó letagadni szexuális irányultságát. Ugyanis az örökbefogadás az egyedülálló férfiak számára is nyitott, igaz nem preferálják őket, ugyanakkor nem is zárják ki őket. Ez azt jelenti, hogy egy egyedülálló férfi sokkal nehezebben jut gyermekhez, mint egy heteroszexuális pár vagy egy egyedülálló anya. Ezzel önmagában nincs is akkora gond. A baj ott kezdődik, ha kiderül rólad, hogy nem is vagy egyedülálló szülő, hanem egy azonos nemű személlyel merészelsz együtt élni. Fuccsba megy az egész, a gyermek visszakerül az állam gondozó kezébe, te pedig üres kézzel, összetört szívvel térhetsz haza, mint ahogyan ez nemrégiben is megtörtént.

Egy szó, mint száz, szembe találtuk magunkat egy megmászhatatlan akadállyal. Tudtuk, hogyan szeretnénk gyermeket vállalni, de a jelenlegi fizetésünkből az életben nem tudtuk volna összekaparni a szükséges összeget. Nehéz leírni, milyen érzések kavarogtak bennünk. Még most is elszorul a torkom valahányszor visszagondolok erre az időszakra. Próbáltam túltenni magam a dolgon, elfogadni a helyzetünket, de egyszerűen nem ment. Rengeteget szomorkodtam, vitatkoztam önmagammal és perlekedtem a sorssal, de végérvényesen letenni a tervünkről, azt nem tudtam megtenni!

Amikor az ember eldönti, hogy gyereket vállal, szerintem a legelső kérdés, amit feltesz magának az az, hogy alkalmas-e egyáltalán szülőnek vagy sem. Képes-e azt az érzelmi biztonságot nyújtani a gyermeke számára, mint amit az majd kíván és megérdemel? Tudja-e majd feltétel nélkül szeretni az egy szem lányát vagy fiát, amikor az duzzogva kijelenti, hogy ennél rosszabb szülőket nem is kaphatott volna? Ki fogja-e bírni a házasság (vagy bejegyzett élettársi kapcsolat) azt, hogy a gyermek mindig előbbre való? De aztán ott vannak az olyan gyakorlatiasabb kérdések is, mint hogy elég nagy-e a jelenlegi lakás, jut-e majd arra, hogy a gyerek sportolhasson és nyelveket tanulhasson annak érdekében, hogy a lehető legjobb esélyekkel induljon majd az életben?

Ezzel szerintem nincsen semmi gond. Véleményem szerint az lenne a furcsa, ha valakinek nem lennének kétségei önamaga és kapcsolata alkalmasságát illetően. Ezek mind hozzátartoznak ahhoz a döntésfolyamathoz, amelynek végpontján valaki kijelenti, hogy én igenis szeretnék gyermeket! Ezen átestünk mi is, de nálunk hozzáadódott egy újabb megválaszolandó kérdéskör: Vajon két férfi fel tud-e nevelni egy gyermeket úgy, hogy az ne szenvedjen semmilyen hátrányt?

Kezdetben kívülről vártam a megerősítést, vagyis kerestem valakit, aki majd jól megmondja nekem, hogy alkalmasak vagyunk-e erre a feladatra vagy sem. Legelőször a tudományhoz fordultam, vagyis sorra vettem azokat a cikkeket, amik a témával foglalkoznak. Találtam olyan tanulmányt, amiben az azonos nemű szülők gyermekei jobb mutatókat értek el, másokban semmilyen különbséget nem találtak, megint másokban némileg rosszabb eredményeket figyeltek meg. Én természetesen az utóbbiakra koncentráltam. Az nem érdekelt, hogy ezek a gyerekek önmagukat boldognak minősítették, vagy hogy elfogadóbbak és nyitottabbak voltak a világ dolgai iránt, mint a többiek, az viszont annál inkább belém vésődött, hogy ezek a gyerekek sokszor visszahúzódóbban és félénkebben viselkedtek, mint a kortársaik.

Egyelőre még nem született egyetlen olyan elég megbízható tanulmány sem, amely perdöntő módon akár alátámasztaná, akár megcáfolná a meleg szülők alkalmasságát.

Nem mintha ez visszatartana bárkit is attól, hogy szélsőséges véleményeket fogalmazzon meg. Az interneten kutakodva olykor elég sötét területekre is eljutottam, ahol a szerzők nem éppen disztingvált módon fejezték ki a véleményüket arról, hogy mennyire önzők vagyunk, és önzőségünkkel mennyit ártunk majd a gyereknek és a társadalom egészének, és ne csodálkozzon majd senki, ha miattunk hipp-hopp eljön a világvége. Miközben olvastam a sorokat, a gyűlölet, a bánat, a félelem és a kétségbeesés érzései kavarogtak bennem.

Kutakodásom során folyton azzal szembesültem, hogy létezik egy családideál, amihez mi nem tudunk felnőni. Ugyanakkor az ideális család részletezése során miért állunk meg a szülők neménél? Miért nem határozunk meg további feltételeket? Az ideális család – azon túl, hogy egy igenből és két nemből tevődik össze – nem szűkölködik anyagiakban, a szülők felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, házasságban élnek, dolgoznak, egészségtudatosak és még sorolhatnám. Ha ezek valamelyike hiányzik, akkor a gyermek már nem indul olyan jó esélyekkel, mintha a család minden egyes tulajdonságnak eleget tenne. A társadalom mégsem ítéli el – teszem hozzá nagyon helyesen –, ha olyan család vállal gyermeket, aki adott esetben szegényebb az átlagnál, vagy az egyik szülő munkanélküli, ne adj isten nem tudja, hogy mik az egészséges táplálkozás alapelvei, ugyanakkor azzal nagyon is sokan egyetértenek, hogy két férfi nem képes felnevelni egy gyermeket.

Olykor letettem a tervemről, máskor viszont újult lelkesedéssel tértem vissza rá. Kellett egy kis idő, míg végre higgadtan végig tudtam gondolni a dolgokat. Először is, mi van akkor, ha a gyerekünk ne adj isten egy kicsit visszahúzódóbb lesz? Semmi. Másrészt abban, hogy a gyermek kicsit félénkebb, talán az is közrejátszik, hogy a társadalom miként viszonyul a melegekhez. Ekkor megfogalmazódott bennem egy költői kérdés: Tényleg azért tartózkodjak a gyermekvállalástól, mert egyesek utálatosan viselkednek?

Ehhez a ponthoz érve döntöttem úgy, hogy befejezem az önvizsgálatot és az önmarcangolást. Egyszerűen elegem lett, így elengedtem a félelmeimet és a kétségeimet. Azt nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült, ugyanakkor mára már tudom, hogy egyrészt egyetlen család sem tökéletes, másrészt meg a maga tökéletlenségében a mi családunk is egy ideális család lesz. Nekünk és a gyermekünk számára biztosan.

Melegként sokáig úgy gondoltam, hogy tiszteletben kell tartani mások velünk szemben tanúsított averzióját, és ha ehhez az kell, hogy nem vállalom fel önmagam, akkor nem is fogom megtenni. Azóta persze sok minden megváltozott, így a gondolkodásmódom is. Ma már azt vallom, hogy a mások iránti tolerancia nem jelenthet egyet önmagunk megtagadásával, illetve a vágyaink korlátozásával. Vagyis nem kell folyton azon agyalni, hogy mit fognak szólni a többiek. Az az ő dolguk, és nem tartozik rám. 

Bár mindezt leírni nem tart tovább néhány másodpercnél, én erre hosszú, keserves évek alatt jöttem rá.

Így történt az, hogy egyszer csak kimondtam, mégpedig minden bűntudat nélkül, hogy én igenis szeretnék gyermeket, mire a párom csak annyit felelt, hogy ő is.

Akarunk gyereket még akkor is, ha biológiailag erre nem vagyunk képesek, akarunk gyereket még akkor is, ha egyesek szerint két férfi képtelen ugyanazt a szeretet biztosítani egy gyermek számára, mint egy férfi és egy nő, hisz köztudottan létezik külön férfi és külön női szeretet, amik teljes mértékben különböznek egymástól, és nincs közöttük átfedés. Vagyis állítólag.

Sok mindenről szeretnék írni, az érzéseinkről, a félelmeinkről, az aggályainkról vagy éppen a gyermekvállalás technikai részleteiről. Szerencsések vagyunk, ez kétségtelen, mégpedig annál az egyszerű és igen prózai oknál fogva, hogy megvan az álmaink megvalósításához szükséges anyagi fedezet. Nagyon sokan viszont nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Pedig lehetnének, ha az itthoni törvényhozók is nyitottabban gondolkodnának erről a témáról.  Én személy szerint hiszek abban, hogy előbb-utóbb a mi történetünk sem lesz többé kivétel idehaza, hanem egy sokak számára elérhető lehetőség. Ha más nem, akkor legalábbis bízom benne.