Melegként sokáig úgy gondoltam, hogy tiszteletben kell tartani mások velünk szemben tanúsított averzióját, és ha ehhez az kell, hogy nem vállalom fel önmagam, akkor nem is fogom megtenni. Azóta persze sok minden megváltozott, így a gondolkodásmódom is. Ma már azt vallom, hogy a mások iránti tolerancia nem jelenthet egyet önmagunk megtagadásával, illetve a vágyaink korlátozásával. Vagyis nem kell folyton azon agyalni, hogy mit fognak szólni a többiek. Az az ő dolguk, és nem tartozik rám. 

Bár mindezt leírni nem tart tovább néhány másodpercnél, én erre hosszú, keserves évek alatt jöttem rá.

Így történt az, hogy egyszer csak kimondtam, mégpedig minden bűntudat nélkül, hogy én igenis szeretnék gyermeket, mire a párom csak annyit felelt, hogy ő is.

Akarunk gyereket még akkor is, ha biológiailag erre nem vagyunk képesek, akarunk gyereket még akkor is, ha egyesek szerint két férfi képtelen ugyanazt a szeretet biztosítani egy gyermek számára, mint egy férfi és egy nő, hisz köztudottan létezik külön férfi és külön női szeretet, amik teljes mértékben különböznek egymástól, és nincs közöttük átfedés. Vagyis állítólag.

Sok mindenről szeretnék írni, az érzéseinkről, a félelmeinkről, az aggályainkról vagy éppen a gyermekvállalás technikai részleteiről. Szerencsések vagyunk, ez kétségtelen, mégpedig annál az egyszerű és igen prózai oknál fogva, hogy megvan az álmaink megvalósításához szükséges anyagi fedezet. Nagyon sokan viszont nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Pedig lehetnének, ha az itthoni törvényhozók is nyitottabban gondolkodnának erről a témáról.  Én személy szerint hiszek abban, hogy előbb-utóbb a mi történetünk sem lesz többé kivétel idehaza, hanem egy sokak számára elérhető lehetőség. Ha más nem, akkor legalábbis bízom benne.