Ha szóba kerül a béranyaság, az esetek túlnyomó többségében három kérdést kapok, így úgy döntöttem, hogy most megválaszolom ezeket mindazoknak, akikkel nem tudok személyesen beszélgetni, és akiket érdekel ez a téma.

A legelső kérdés, amit meg kell válaszolni az általában az, hogy ilyenkor milyen anyagi ellenszolgáltatást kapnak a béranyák, hisz sokan úgy gondolják, hogy ezt csakis pénzért lehet vállalni. Igencsak meglepődnek, amikor közlöm velük, hogy igazából semmilyet azon túl, hogy a szülők visszatérítik számukra a várandósággal kapcsolatos minden költséget. Egyebet nemigen lehet adni nekik. Nyilván itt nem ajándékokra gondolok, bár azokkal is érdemes óvatosan bánni, hanem egy vaskos borítékra, ami gazdát cserél a folyamat valamelyik pontján. Persze azt érdemes megjegyezni, hogy egyes országokban a béranyák kaphatnak pénzt, de nem mindenhol (erről már írtam ebben a bejegyzésben).

A következő kérdés, amit rendre kapok, az a következő: Akkor meg mégis miért csinálják?

Számos ok létezik, de legtöbben kettőt jelölnek meg. Vagyis, hogy szeretnének olyanokon segíteni, akiknek természetes módon nem lehet gyermekük, illetve, hogy egy új élet világrahozatalánál nincsen varázslatosabb érzés. Egy ilyen csodához képest a várandósság alatt elszenvedett minden kellemetlenség, aggodalom és fájdalom semmissé válik!

Nem kötelező megérteni vagy elfogadni az érvelésüket, nem is azért írom le, hogy bárkit is meggyőzzek, csak szeretném, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy akadnak olyanok, akik szívesen végigcsinálják mindezt másokért. Ezt sokan elfogadják, de aztán érkezik is a harmadik kérdés: A béranya hogy lesz képes feladni a gyermeket, akit kilenc hónapon át hordozott a szíve alatt?

Nemrég olvastam egy blogot ezzel kapcsolatban, amit egy béranya ír, és amiben kifejti, hogy persze már a kezdetektől fogva tisztában volt azzal, hogy a gyermeket majd oda kell adnia a szülőknek, de elsősorban nem emiatt nem okozott gondot számára mindez, hanem mert igazából sohasem érezte a sajátjának. Nemcsak azért, mert genetikailag nincsen köze a babához (miután a beültetett embrió egy második nő donorpetesejtjéből, illetve valamelyik férfi szülő spermiumából alakult ki), hanem mert sohasem érezte magát a gyermek valódi szülőjének. Persze szerette és felelőséget érzett iránta, de nem úgy, mint amikor a saját gyermekét hordta ki. Nyilván miután a baba megszületett, a béranya szívesen vette őt a karjaiba, és meg is hatódott tőle, de amint a gyermek sírni kezdett, vagy pelenkát kellet cserélni szíves örömest adta is vissza a szülőknek.

Nagyjából ezeken a kérdéseken kell végigmenni, amikor szóba kerül a béranyaság. A válaszokat egyesek elfogadják, van, aki meg is érti őket, sőt szívesen meg is tenné ezt másokért, ha ez lehetséges lenne idehaza, de persze akadnak olyanok is, akik a fejüket rázzák értetlenségükben. Más reakcióval eddig viszont nemigen találkoztam, ugyanakkor nem vagyok naiv, bőven akadnak olyanok, akiket mindez felháborít. És ez a szívük joga. Ez is azt mutatja, hogy nem vagyunk egyformák, meg mindenki olyan amilyen, meg hasonló életbölcsességek.